Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

Kapunyitás

2013.10.23. 15:02

Igen, tudom. Jó ideje nem írtam, és ezt többen is szóvátettétek, de a helyzet az, hogy túl sok dolog történt/történik mostanában, és egyszerre több fontos téma is kavarog a fejemben hónapok óta. Képtelen voltam kiválasztani egyet, és kiírni magamból, mert gyakorlatilag óránként jöttek az új impulzusok, míg végül ma egy hasznosnak ígérkező ötlet is felbukkant bennem: megpróbálok erről írni, hátha pont az írás lesz az eszköz, ami rendet rak a fejemben. Lássuk csak, milyen gondolatok forgolódnak mostanában bennem. A kapuk nyitva, jöjjön (ki), aminek jönnie kell!

A türelem fontosságáról nagyon sokat tanultam az elmúlt hónapokban. Olyan fogalom ez, amiről mindenki beszél, de a gyakorlása már csak keveseknek megy igazán. Vizsgáljuk meg nagyító alatt, mit látunk? A türelem egy olyan erény, melynek alapfeltétele a hit, célja pedig a béke. Ha megvan bennünk a hit, a bizalom, miszerint a dolgok pontosan úgy állnak, ahogy állniuk kell, és ez a jövőben is így lesz, ha képesek vagyunk elengedni a kormányt, amit valójában soha nem mi forgattunk, akkor az életünk erőlködés nélkül halad a megfelelő irányba, és aggodalom, küzdelem, csalódás és stressz nélkül elnyerjük jutalmunkat: a békét. Hát nem megéri?

Figyelem az embereket, az ismerőseimet, az ő ismerőseiket, családtagjaikat. Megdöbbentő látni, milyen komoly mértékű a „görcs” a legtöbb emberben. Mintha az élet értelme a folyamatos szenvedés, a soha meg nem nyerhető harc lenne. Ha épp nincs min aggódni, ha nincs kivel küzdeni, szinte rosszul érzik magukat, bűntudatuk van. A konstans frusztrációt elfogadják normális alapállapotnak, a küzdelmet az élet részének tekintik, és olyan célokat tűznek ki maguk elé, amik tulajdonképpen semmilyen jót nem hoznak az életükbe, csupán a bennük fortyogó mérget táplálják.

„A gyenge bosszút áll, az erős megbocsát, az okos nem is törődik vele”. Ez alapján 10-ből 9 ember errefelé egyértelműen gyenge. Szinte keresik a lehetőséget, hogy valakit legyőzhessenek, megalázhassanak, megszégyenítsenek, azt gondolván, ezzel ők már biztosan az illető fölött állnak. Mérget okádnak a szomszédokra, a kollégákra, az exekre, vagy az exek exeire, és ezzel csak tovább gerjesztik azt a problémát, amitől ők maguk is szenvednek. Könnyen kiszúrható, kik azok az emberek, akikben olyan komoly belső feszültség vagy összeférhetetlenség van jelen, ami nem csak nekik, de a környezetüknek is károkat okozhat. Közös ismérv, hogy problémáik okozójaként hajlamosak egy személytelen, arctalan tömeget megnevezni, amire bárhol bármikor kedvükre aggathatnak negatív jelzőket – anélkül, hogy konkrétan közeli kapcsolatban állnának az általuk köpködött emberekkel. Szomorú tény, hogy ez nem csak egyéni, de társadalmi szinten is jelen van, és minél jobban próbálja valaki egy másik embernél jobbnak, többnek beállítani magát, annál nyilvánvalóbbá válik a gyengesége, frusztráltsága és kétségbeesettsége. Az ego nyerésre áll ezeknél az embereknél, és sajnos mind tudjuk, mit köszönhetünk az egónak: féltékenység, irigység, keserűség, bosszú és háború. Nyilvánvaló ezek után, hogy legfeljebb egyetlen harc van az életben, amit meg kell nyernie annak, aki belekerül ebbe az áldatlan helyzetbe: az ego teljes elpusztítása. Ego nélkül megszűnik az én és a te, az ember saját magát láthatja egy másik ember tekintetében, ezzel teljesen kizárva a féltékenység vagy irigység lehetőségét. Ha képesek vagyunk úgy nézni egy másik emberre, hogy önmagunk kiterjesztését látjuk benne, minden öröme a mienk lesz, értelmetlenné válik a megkülönböztetés. Ego nélkül természetesen a másik ember bánatát is magunkénak érezzük, de ez nagyon jó dolog, ha belegondolunk, hiszen ha oda-vissza működik a dolog, a rossz érzések is sokkal gyorsabban felszívódnak, és a segítség is ezer irányból érkezik.

Igen ám, de ezt megvalósítani nagyon nehéz. Szó szerint értem, amikor azt írom, könnyebb egy világháborút kirobbantani és megvívni, mint saját magunkba fordulva a bennünk élő rosszat leküzdeni. Itt válik el azonban, ki erős, és ki gyenge. Képzeljük csak el, mi lett volna ha Adolf Hitler erős ember lett volna. Ha legyőzte volna kislányként hisztiző egóját, beteges (és valamilyen komoly hiányosságból adódó) hatalomvágyát és dühöngő frusztrációját. Ha képes lett volna minden pusztító gondolatát egy reggeli meditációval lenullázni, ha lett volna olyan bátor, hogy HISZ a világ jóságában, és ha lett volna olyan tökös legény, hogy szembenéz a félelmeivel, ahelyett, hogy koncentrációs táborokban pusztítja el őket. A vicc az, hogy egy Charlie Chaplin nevű zseni még a használati utasítást is közzétette, 1940-es „A diktátor” című filmjének méltán elhíresült zárójelenetében. Talán akkor már késő volt, és valószínűleg akkor sem segített volna, ha korábban kerül napvilágra, mert Hitler emberi gyengesége, a környezetében élők millióinak beteges erőtlenségével együtt leküzdhetetlen negatív hullámot gerjesztett. Túl sokan választották a könnyebb utat, a másra mutogatást, a hibák és a felelősség másokra hárítását, a bosszút, a pusztítást, ahelyett, hogy a tükörbe néztek volna, mondván: „Én nem fogok több szomorúságot okozni a világnak”. Te képes vagy erre?

Egy másik jelenség, ami hónapok óta foglalkoztat, és talán itt az ideje beszélni róla, az az ítélkezés. Valamiért sok embert szentül hiszi, hogy képes megítélni, mi jó, és mi rossz (ha egyáltalán létezik olyan, hogy rossz – ebbe még kénytelen leszek párszor belemenni). Azt hisszük, meg tudjuk ítélni, melyik kéregető hajléktalan érdemel meg egy marék aprót, kit kéne felakasztani egy lámpavasra, vagy kinek van igaza egy utcai verekedésben. Ezt csak „isten-komplexusnak” hívom, hiszen nagyjából megfelel a definíciónak, és nem is lenne vele semmi bajom, ha az elmúlt párezer év során a béke és boldogság irányába sodorta volna a civilizációt. De nem így történt. Maga az alapszabály amúgy igen egyszerű (lenne): bízd a világ történéseit a világot irányító hatalomra. Te irányítod a világot? Te írtad az univerzum szabályait? Te tartod mozgásban a bolygókat, az elektronokat, a hullámokat? Nos, bizonyos értelmezés szerint igen, de ebben az értelmezésben nem egy földi halandóként kell magadra tekintened, és ez a felfogás sokkal magasabb szintű gondolatokkal foglalkozik, mint a jelenleg tárgyalt téma. A válasz tehát egyértelműen az, hogy nem. Te csak része vagy a rendszernek, aminek az életedet köszönheted, és ha megpróbálod megerőszakolni a rendszert, a saját életkörülményeidet nehezíted meg. Újra felbukkan a gondolat, miszerint könnyebb, sokkal könnyebb szenvedni és küzdeni, mint elengedni és hinni. Érthető, ha elszomorítanak bizonyos események, de gondolkodj, mielőtt cselekszel! Ha te lennél az univerzumot irányító erő, hagynád, hogy bármi rossz történjen a világban? Ugye, nem? És miből gondolod, hogy az univerzumot valójában irányítő erő nálad rosszabb vagy butább, és nem végzi olyan jól a munkáját, mint te tennéd? Kapásból ellentmondás, hogy valami felfoghatatlanul nagy hatalom önmagánál „jobb” létformákat teremt, amik/akik joggal bírálják felül a szabályait. Ennek így nem sok értelme lenne, tehát térjünk vissza az alapokhoz, és fogadjuk el, hogy mindaddig, amíg csökött kis elménk képtelen felfogni olyan alapvető fogalmakat, mint a végtelen, nem vagyunk jobbak annál a hatalomnál, amelyik létrehozta és uralja azt. Teljesen mindegy, hogy valamilyen istenben, a káoszban vagy a kvantummechanikában hiszünk, amíg HISZÜNK valamiben, nincs okunk azt feltételezni, hogy a dolgok ok nélkül történnek. Ne a rosszat lásd egy elvert kutyában, egy megcsonkított gyerekben vagy egy megmérgezett folyóban! Fogadd el, hogy nem tudhatod, és nincs rá semmilyen mód, hogy felfogd, miért kell a dolgoknak úgy történniük, ahogy történnek. Még maga Hitler is egy nagyobb célt szolgált, ő és „életműve” is részei a yin-yang alapú világrendnek, ahol nincs fehér fekete nélkül. Nekünk, fogaskerekeknek nem feladatunk az ítélkezés és a szerkezet javítása (főleg ha a szerkezet valójában tökéletesen működik), csupán annyit kell tennünk, hogy a saját feladatunkat maradéktalanul ellátjuk.

Itt egy kicsit pihenjünk meg... Ez előző sorokat olvasva talán páran azt gondolják, összevissza beszélek, és ellentmondást vélnek felfedezni a gondolataim között, ezért nem árthat pár dolgot tisztázni. Most akkor vannak rossz emberek és rossz cselekedetek, vagy minden úgy jó, ahogy van? Ha minden úgy jó, ahogy van, akkor miért állítom be a gyengeséget és gyávaságot negatív vonásoknak? Van jó és rossz vagy csak dolgok vannak, amiket a tudatunk cimkéz fel (ráadásul szubjektíven)?

Nos, az a helyzet, hogy mint minden, ez a kérdéskör is komoly kettősséget hordoz magában. Ha maradéktalanul úgy gondolnám, hogy minden a legnagyobb rendben, nem írnék nektek semmit. Maga a tény, hogy tudatomon és akaratomon kívül ezek a gondolatok és a hozzájuk tartozó késztetések megjelennek bennem, azt mutatja, mindig lehet javítani a világon. És még egy fontos dolog van az előző mondatban: én ezt nem AKAROM csinálni, ez tulajdonképpen magától történik meg, olyan természetesen, mint az evés vagy az alvás. Azáltal, hogy természetes folyamat, maximálisan pozitív élményt jelent számomra. Erről a vegetáriánusok két fajtája jut eszembe. Az egyik egyszerűen képtelen húst enni, vagy nem kívánja, a másik meg kitalálja, hogy vega lesz, és megvon magától olyan táplálékokat, amikre amúgy szüksége lenne. Gondolom, nem nehéz kitalálni, melyik jár jó úton, és melyik van kissé elveszve az útkeresésben. Bármit is teszünk az életben, az vagy az akaratunk (és így az egónk) eredménye, vagy egyszerűen csak egy természetes történés, ami rajtunk, mint eszközökön keresztül tud megvalósulni. Divatos dolog a jótékonykodás, de belegondoltál már abba, hogy ennek is két változata van? Az igazi jótékonyság nem kerül kirakatba, nem okoz büszkeséget és elégedettséget, mert annyira természetes, mint egy levegővétel. A tudatos, akaratból indított jótékonyság legalább annyi negatív eredményt hoz, mint pozitívat. A jó cselekedettel való kérkedés, vagy ezek aggresszív propagálása nagyon sok szemlélőből ellenérzéseket vált ki, és végső soron pont a jó ügy ellen hangolhatja a társadalom egy részét. Jó példa erre a PETA nevű szervezet, ami eredetileg kétségkívül jó céllal indult, de mára az egyik legszélesebb körben gyűlölt, és szélsőségesnek tartott mozgalom. Miért? Mert nem csak hagyja megtörténni a dolgokat, hanem rá akarja erőltetni másokra a cselekvést, a felelősséget és a bűntudatot. Teszi mindezt erősen megkérdőjelezhető módszerekkel.

Remélem, így tisztábban átlátható a fenti probléma és ami ellentmondásnak tűnik az megmutatja valódi arcát, aminek ugyanúgy két oldala van, mint minden másnak. Csak akkor válig érthetővé, ha KÖZÉPEN állunk, szemből nézzük, és mindkét oldalt egyszerre látjuk. Hitler gyengesége a másik oldalon például Chaplin nagyságához adódik hozzá, és ezért hálásnak kell lennünk. A válasz tehát most is az arany középút. Mi másra számítottál?

Összegezve: tedd azt, ami ÉRZEL, de ésszel tedd, és semmiképpen sem fordítva. A legrosszabb amit tehetsz, ha az érzelmeidet hagyod irányítani egy olyan ügyben, ami az elmédben fogant meg. A tudat, az elme, az értelem brutális mértékben befolyásolható, ahogy ezt tapasztaljuk is napjainkban. Elég hozzá egy világító doboz, vagy egy betűkkel telenyomott papírlap. Az érzelmeid viszont még mindig természetesek. Egy idegen emberrel szemben állva csak és kizárólag akkor érzel dühöt vagy gyűlöletet, ha az elmédbe pumpált szennyet hagyod felszínre kerülni. Két ember mindenféle egymásra irányított „tudás” nélkül képtelen lenne egymást bántani. Ehhez kellenek a jól beprogramozott cimkék, ártó szándékú, előítéleteket felerősítő hamis információk, hatásvadász rémképek és egy nagyon csúnyán elrontott nevelés. Kész is a fortyogó düh, a gyilkos bosszúvágy, és semmid nem marad, ami által visszazökkenhetnél a normális, békés állapotba.

Vagy mégis? Türelem! Hidd, és tudd, hogy amit megérdemelsz, azt idővel megkapod. Nem fontos, mit akarsz, vagy szerinted, mi jár neked. Légy türelmes, és kapsz valamit a sorstól, amire valóban szükséged van a folytatáshoz, de ha nem állod ki a próbát, és a saját békédet feszült küzdelemmel zúzod szét, minden elrontasz. Fogadd el, hogy az idő nem az ellenséged, hanem a legnagyobb lehetőséged a megfelelő lelkiállapot eléréséhez. Várj, és élvezd, hogy megteheted, és még csak nem is kell tudnod, mire vársz. Nem te irányítasz, de ettől még nagyon élvezheted az utazást. Sőt, csak így élvezheted igazán, gondoktól, aggodalmaktól mentesen.

A bejegyzés trackback címe:

https://wakingup.blog.hu/api/trackback/id/tr635595804

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Evica 2013.10.31. 22:32:02

Az ego-val kapcsolatban én úgy gondolom, nem feltétlenül kell elpusztítani. Vagy legalábbis ne akarjunk ekkora „kvantumugrást” kicsikarni valakiből, aki mondjuk az irigység, féltékenység, harag uralta érzelmi világban él. Mi is az ego? Egy eszköz, amivel a mindennapi tudatosságunk mezejében élünk, amire a szerepeinket felvesszük. Az a baj, hogy az emberek nagy százaléka nem tudja magát a szerepeitől sem elvonatkoztatni, pedig az egy hagymahéjjal kintebb van, mint az ego.
Az általad felvázolt típusok elsődleges feladata szerintem az volna, hogy meglássák, szerepekben élnek, és a szerepek nem ők maguk. Azok is eszközök, van jól működtethető perszóna, és jól működtethető ego. De már ehhez a felismeréshez is az elsődleges feltétel, meg kellene fogalmazódnia a kérdésnek: „Ki vagyok én valójában? Mi a valódi célja az életemnek?”
Nekem nagyon tetszik az a megközelítés, ami azt mondja: amikor megfogalmazódik bennünk ez a kérdés, a Mély Énünk (vagy Felettes Énünk, vagy nevezhetjük sokféleképpen) ekkor azt mondja: „- Aha! Úgy tűnik ez a személyiség, most már alkalmas arra, hogy megjelenítsen a külvilágban.” Szóval nem az a célja, hogy ledöntse, elpusztítsa a személyiséget (aminek része az ego és az álarcok is), hanem hogy tiszta csatornaként, segítő eszközként használja saját megnyilvánulásában.
Ezek elméleti megközelítésnek tűnnek, pedig az életközépi válságok ezen alapulnak, csak az emberek már meg sem nagyon tudják fogalmazni mi a bajuk. A projektáláson nem lépnek túl (na ez is egy fontos téma még…)
Szóval értem azt a szintet, amire utalsz, de úgy gondolom, ahol többségében az emberek tartanak, ott azt kellene valahogy elérni, hogy a saját szintjükön legalább egy kicsit felülemelkedjenek. És ez nagyon messze van az ego elhagyásától, előbb fel kellene ismerni, meg kellene érteni annak működését. Szerintem a fokozatosság kulcsfontosságú.
Bocsánat, most csak egy részt ragadtam ki az írásodból, majd még folyt.köv. :)
süti beállítások módosítása