Először csinálok ilyet, de miért is ne? Ezekben a percekben fordítottam le egy remek mini-novellát, amiről természetesen a "Beszélgetések Istennel" jutott eszembe, és azonnal lenyűgözött a lényegretörő mondanivalójával, kifejezésmódjával és kristálytiszta logikájával. Azt hiszem, legjobb, ha nem is fűzök hozzá semmit, mindenki olvassa el, és vonja le a saját következtetéseit!

„A tojás”

írta Andy Weir

Hazafelé tartottál, amikor meghaltál.

Autóbaleset volt. Semmi emlékezetes, viszont halálos. Egy feleséget és két gyereket hagytál ott. Fájdalommentes halálod volt. A mentők mindent megtettek, hogy megmentsék az életedet, sikertelenül. A tested amúgy is annyira szétroncsolódott, hogy jobban jártál így, hidd el nekem.

És akkor találkoztál velem.

A következő gondolatok azoknak szólnak, akik ilyen-olyan formában panaszkodni szoktak az életkörülményeik, tapasztalataik miatt. Elsősorban a 25 alatti korosztálynál jellemző az elégedetlenkedés, az akaratosság, a méreg, a bosszúvágy, de akinek inge, nyugodtan vegye magára kortól függetlenül. 
Szóval... Kezdjük ott, hogy a "mert megérdemlem", vagy a "jár nekem" mind hatalmas tévedések, így értelmetlenné válik az elégedetlenkedés, ha valamit nem kapsz meg, vagy amit kapsz, nem olyan, amilyet elképzeltél. Az égvilágon semmi nem jár neked, és semmit nem érdemelsz. Gondolj bele, mit adtál te eddig a világnak, mit tettél le az asztalra, egyáltalán, ki vagy te, hogy azt gondolod, neked jár bármi is? Folyamatosan, megállás nélkül megy a sírás, hogy a pasid/csajod nem elég jó, és neked az IGAZI kell. Ébresztő, hiszen még te magad sem tudod, ki vagy! Milyen alapon várod el, hogy a még javában épülő, formálódó személyiséged mellé egy kiforrott, stabil, hibátlan ember társuljon be az életnek nevezett utazásra? Ha van is ilyen, miért akarna veled élni? Bármennyit is tudsz az életről, a világról, abban biztos lehetsz, hogy öt év múlva a mostani tudásodat szegényesnek fogod látni, tíz év múlva meg nevetséges semmiségnek. És amíg élsz, addig tanulsz, ahogyan mindenki más is, szóval a hibák keresését először magadnál kezdd, és hamar be fogod látni, hogy bárkit is sodorjon eléd az élet, semmivel nem vagy jobb nála. Te is tanulsz, te is hibázol, ahogyan ő is. Minden partneredet te magad választod meg, így utólag szart dobálni az illetőre gyakorlatilag a saját butaságod és tapasztalatlanságod beismerése (és szégyenteljes kihirdetése). Valójában meg kéne köszönnöd a leckéket, amiket tőle kaptál.

Igen, tudom. Jó ideje nem írtam, és ezt többen is szóvátettétek, de a helyzet az, hogy túl sok dolog történt/történik mostanában, és egyszerre több fontos téma is kavarog a fejemben hónapok óta. Képtelen voltam kiválasztani egyet, és kiírni magamból, mert gyakorlatilag óránként jöttek az új impulzusok, míg végül ma egy hasznosnak ígérkező ötlet is felbukkant bennem: megpróbálok erről írni, hátha pont az írás lesz az eszköz, ami rendet rak a fejemben. Lássuk csak, milyen gondolatok forgolódnak mostanában bennem. A kapuk nyitva, jöjjön (ki), aminek jönnie kell!

A türelem fontosságáról nagyon sokat tanultam az elmúlt hónapokban. Olyan fogalom ez, amiről mindenki beszél, de a gyakorlása már csak keveseknek megy igazán. Vizsgáljuk meg nagyító alatt, mit látunk? A türelem egy olyan erény, melynek alapfeltétele a hit, célja pedig a béke. Ha megvan bennünk a hit, a bizalom, miszerint a dolgok pontosan úgy állnak, ahogy állniuk kell, és ez a jövőben is így lesz, ha képesek vagyunk elengedni a kormányt, amit valójában soha nem mi forgattunk, akkor az életünk erőlködés nélkül halad a megfelelő irányba, és aggodalom, küzdelem, csalódás és stressz nélkül elnyerjük jutalmunkat: a békét. Hát nem megéri?

Az az igazság, hogy ez senkit sem érdekel. Na persze a senki apró túlzás, de ha az átlag népességet vesszük, kijelenthetjük, hogy az emberek 99%-a inkább tudatosan a valótlan, de szebb kép felé fordul, mint hogy szembesülnie kelljen a ronda valósággal. Az esetek nagy részében ez ártalmatlan, hiszen semmi rossz nem származik abból, ha mesét olvasunk, vagy művészek alkotásait élvezzük mondjuk egy szeméttelepen tett séta helyett. A gondok akkor kezdődnek, amikor az úgynevezett igazság nem felel meg az elvárásainknak. A nők pl. naponta többször pozitív visszajelzéseket igényelnek a megjelenésükkel kapcsolatban, hogy jól érezzék magukat, és még akkor is erre vágynak, ha közben tudják, hogy ez nem igaz, csak a társadalom által jól idomított emberek előregyártott műbókjait gyűjtik be. Jaj annak, aki az igazat mondja, ha mondjuk kicsit közönségesre sikerült a smink, vagy tagadhatatlanul visszataszító az az anyajegy az arcon...

Először is tisztázni szeretném, hogy a következőkben semmiképp sem szakemberként, hanem lelkes gyakorlóként fogok megszólalni, és inkább csak személyes élményeimet fogom „hangosan átgondolni”. Több ismerősömmel beszélgettem mostanában a meditációról, és kiderült, hogy vagy ezért, vagy azért, de nem megy nekik a dolog. Érdekes volt egymás után befogadni az indokokat és akadályokat, melyek természetesen logikus magyarázatot adnak a kialakult helyzetre. Vagy idő nincs, vagy csend, vagy meleg, vagy eső, vagy erő, vagy kedv... Nem gondolom azt, hogy ezek egyszerű kifogások, mert ismerősek számomra is – én is hasonló akadályokba ütköztem abban az időben, amikor már érdekelt a téma, de még nem tudtam róla eleget. Az „Agykontroll” és „Gyógyíthatsz” (José Silva) című könyvek segítségével tettem meg az első lépéseket, aztán következett egy nehezebben emészthető darab, amit nem is olvastam végig, ez Dahlke „Belső Utazás” című műve volt, majd Osho mester tanácsaival lettem gazdagabb, később Tepperwein által sikerült kicsit kiokosodni, de közben az életem is olyan visszafoghatatlan ütemben indult meg a spiritualitás irányába, hogy nem maradtak bennem kétségek affelől, hogy EZ a helyes út. Mintha csak erre várt volna, mint sprinter a startpisztolyra, a változások áradata indult meg azonnal, ahogy az első helyes kérdést feltettem az életemben.

Mi is az a meditáció?

Mindenki válaszokat keres. A kérdések néha ősidők óta léteznek, ennek ellenére sokan azt gondoljuk, érdemes beállni a sikertelen válaszkeresők végtelen sorába, és elpazarolni egy életet a kutatásra. Na de gondolkodjunk egy kicsit...

Nem te tehetsz róla, így neveltek minket. Akard, küzdj érte, és megkaphatod, elérheted, de egy pillanatra sem szabad elfelejtened, hogy minden rajtad múlik. Nos, úgy gondolom, ez a felfogás nagyon bántó azokkal az emberekkel szemben, akik egész életükben tiszta szívből akartak valamit, minden idejüket kemény munkának szentelték, de kezdettől fogva esélyük sem volt valóra váltani az álmaikat, és kénytelenek beérni egy gyenge nyugdíjjal, ha egyáltalán túlélik a küzdelmes, dolgos életszakaszt. A rendszer szempontjából persze ideális, ha az „alkatrészek” pont a garanciális időszak vége előtt romlanak el, így nem kell rájuk többet költeni, és egy új léphet ingyen a helyükbe.

Rohadt egy dolog a félelem, főleg, mert mindenáron titkolni próbálja saját létezését. Más érzéseknek álcázva szokott leggyakrabban feltűnni. Jobb esetben csak érdektelenség, közöny, kétkedés, de ha nincs ilyen szerencsénk, agresszió, gyűlölet, vagy tagadás. Tulajdonképpen, ha saját arcát mutatva jelenik meg, akkor járunk a legjobban, bár ebben az esetben is fennáll a veszélye, hogy felerősödik, és rettegéssé duzzad, ami gyorsan és könnyedén tönkrevágja az életünket. Betársul mellé egy kis stressz, és közösen hónapok leforgása alatt testileg-lelkileg lenulláznak egy korábban egészséges embert, aminek a vége halál. Csak így egyszerűen.

Bizonyám! Valahol ott kezdődik a művészet, ahol a művész felismeri, hogy amit létrehoz, az nem az ő érdeme, egyáltalán nem tudatos, és semmilyen pozitív hatással nincs az egójára (sőt, egy csapással elpusztítja azt). Persze ez még csak a kezdet, de enélkül nincs folytatás. A valós értékek nem az emberben születnek, és még csak nem is megalkotásuk idején. Bármi, amit egy alkotó művész a világra hoz, már az ősrobbanással együtt létrejött, és az évmilliárdok során csupán a megfelelő csatornára, közvetítő médiumra várt, hogy felszínre bukkanjon az univerzum végtelen sok csodáját rejtő, titkos fészkéből.

Sokan vagyunk, sokfélék vagyunk, sokféleképpen látjuk a dolgokat, és az ebből adódó feszültséget ki-ki a maga módján kezeli. Van, aki megpróbálja megérteni a másikat, van, aki megpróbálja elfogadni, vannak, akik ellenséget látnak az idegen gondolatok mögött, és még olyan ember is akad néha, aki rögtön befogadja az újat, és beépíti azt a már meglévő világképébe. Természetesen ez utóbbi embertípus a leghasznosabb a világ számára, hiszen ez a fajta gondolkodás segít a globális tudást összesíteni, és azt a nézőpontok egyesített erejét kihasználva munkába állítani. Ha néha úgy érzed, lehetetlen, hogy egy másik ember gyökeresen eltérő gondolkodása legyen helyes (a tieddel szemben), saját vakságod határaiba ütköztél. Gondolj úgy a dologra, mint egy óriási, egymillió darabos puzzle, ami embernagyságú darabokból áll, így mindig csak öt-hat részletet láthatsz egyszerre. Kezdéskor kapsz egy darabot a teljes, óriási képből, és indulhat a kirakós! Próbálkozhatsz mozdulatlanul, kényelmesen, mindössze a szomszédos részletekre figyelni. Rövid idő alatt rájössz, hogy ennyiből semmit sem illeszthetsz a birtokodban lévő darabhoz, ezért önigazolásképpen csak arra koncentrálsz, és további gyűjtögetés helyett életed végéig az igazság egymilliomod részének ismeretében fogsz a teljes igazságról vitatkozni másokkal.