Nem te tehetsz róla, így neveltek minket. Akard, küzdj érte, és megkaphatod, elérheted, de egy pillanatra sem szabad elfelejtened, hogy minden rajtad múlik. Nos, úgy gondolom, ez a felfogás nagyon bántó azokkal az emberekkel szemben, akik egész életükben tiszta szívből akartak valamit, minden idejüket kemény munkának szentelték, de kezdettől fogva esélyük sem volt valóra váltani az álmaikat, és kénytelenek beérni egy gyenge nyugdíjjal, ha egyáltalán túlélik a küzdelmes, dolgos életszakaszt. A rendszer szempontjából persze ideális, ha az „alkatrészek” pont a garanciális időszak vége előtt romlanak el, így nem kell rájuk többet költeni, és egy új léphet ingyen a helyükbe.
Ezt átlátva már világos, miért is kaptunk ilyen érdekes nevelést: hogy a folyamatos motiváció pórázát rángathassák a nyakunkon. Talán te nem is tudsz róla, de már rég nem magadért dolgozol. Hiszen boldog voltál akkor is, amikor nem voltak okostelefonok, és remekül szórakoztál a kisképernyős tévéd fekete-fehér adásán, ha épp nem rádiót hallgattál. Életbiztosítás nélkül is tökéletesen biztonságban érezted magad, és az évente feltűnő kamu divatmárkák termékei nélkül is jól néztél ki a szombat esti bulikon. Ha unatkoztál, felhívtál valakit a vonalas telefonon, aki ha otthon volt, örömmel kapta fel, pedig nem tudta, milyen számról jön a hívás. Akkor is megvolt mindened, ahogy most is, hiszen ha az interneten olvasol blogokat, akkor igazán komoly anyagi gondjaid nem lehetnek. Akkor mi bajod? Miért érzed magad rosszabbul, mint amikor még tized ennyi cuccod sem volt?
Mert tele van az agyad szarral, pestiesen szólva. Komolyan elhiszed, hogy neked ilyen-olyan dolgokra van szükséged. Azt hiszed kellenek az ékszerek, a digitális ketyerék, az időzített illatosító, az „egészséges” műkaják, a méregtelenítést segítő tabletták (ez különösen nevetséges), a takarító robot, és még sorolhatnám oldalakon át, ugyanis megszámlálhatatlanul sok olyan apró dologról van szó, amire átlagemberként egy élet munkájával sem keresnéd meg a pénzt – de ha mégis, akkor sem örülhetsz sokáig, mert ezek a mai „technika csodái” legfeljebb egy évig számítanak menőnek, aztán úgyis elhitetik veled, hogy KELL a legújabb. Te meg számolgathatod, hogy akkor hány órát is kell dolgoznod ezért...
Ha még nem jöttél volna rá, elmondom, mi a baj ezzel a „kell” dologgal. Kiindulhatnánk Buddhából, és a vágyak életromboló hatásából, de akár kezdhetünk tiszta lappal is. Ha valami kell, akkor az ugyebár NINCS. Ahhoz, hogy megszerezd, megkapd, AKARNI kell. Vagyis akarnod kell azt, ami nincs. Az akarat pedig olyan érzés, ami kitartóan fókuszál a céljára, így azzal telnek életed napjai, hogy folyamatos hiányérzeted van, és olyasmiért adod el az idődet, ami nincs a birtokodban. Aztán ha a birtokodba is kerül, hamar szembesülsz a ténnyel, hogy a szomszédnak eggyel újabb van, a sógornak eggyel nagyobb, a főnöködnek meg sokkal drágább, és már kezdődik is elölről a kör, hiszen neked ennél több kell! A kapitalizmus körhintája valójában egy örökmozgó, hiszen hiányzik belőle a fék, vagyis az „elég” fogalma. A folyamatos és céltalan növekedés elmélete tökéletesen megegyezik a rák halálos stratégiájával. Egyik sem fog megállni, és azt mondani, hogy elég, akkor sem, ha a további növekedés a számára is életet adó környezet pusztulását eredményezi belátható időn belül. Miért akarnál ennek része lenni?
Ha a lelki „nyugalmi” állapotot nullpontnak vesszük, akkor minden egyes „kell” negatív irányba lendíti a mutatót, ergo minél több dolog kell, annál boldogtalanabb vagy. Ha semmi sem kell, akkor békés, elégedett lelkiállapotban lehetsz. Ha valakivel erről beszélgetek, gyakran szembesülök azzal a felfogással, miszerint a fejlődés jó dolog, és ha nem kellenének dolgok, nem lenne értelme az életünknek. Döbbenetes számomra, hogy sokan mennyire fordítva látják a dolgokat. Igen, a fejlődés egy jó dolog, de csak akkor, ha nem cél, hanem eszköz. Ne én éljek a fejlődésért, a fejlődés szolgáljon engem! Nem abból legyen sok, ami kell, hanem az kelljen, ami van, ami azonnal elérhető! Elsőként mindig azokat a megoldásokat, lehetőségeket kellene figyelembe vennünk, amelyeknek nem feltétele az önkéntes rabszolgaság idejének meghosszabbítása – gyengébbek kedvéért: nem kerülnek annyiba, amennyivel épp nem rendelkezünk. Hangsúlyozom, ELSŐKÉNT, vagyis ez nem azt jelenti, hogy vállalkozó kedvű emberek ne tehetnének kockára sokkal többet, de a kérdés mindig az legyen, hogy a megfelelő „kell”-ek kigyomlálása után is látjuk-e még értelmét a dolognak. Ha egyszer sikerül felismerned, hogy a probléma mindenféle vásárolgatás meg másoknak dolgozgatás nélkül, mindössze egy kis meditálással megoldható, jó irányba áll az orrod. Természetesen az elengedés ezesetben sem jelent lemondást, csak a lelki mutatónk nullára állítását. Attól még megkaphatod, amire szükséged van, anélkül, hogy fejben előre elköltenéd a pénzedet, de a legfontosabb különbség akkor jelenik meg, ha valamiért mégsem sikerül a dolog. Bármi közbejöhet, a jövő sosem biztos, így hát jobb elvárások nélkül belemenni. A csalódást, a frusztráló hiányérzetet, vagy kudarcélményt csak akkor kerülheted el, ha észnél vagy, és csak azzal foglalkozol, amid már megvan – minden újabb fejlesztés, vagy építkezés legyen bónusz, üdvözölt ajándék. Ha nem így gondolkodsz, akkor eleve soha nem mutathat pozitív irányba a mutatód, hiszen a „kell”megteremti a negatív helyzetet, majd amikor kielégíted, a negatív helyzet megszűnik, és a mutató ismét a nullán áll. Logikus, hogy ha valamit azért szerzel meg mert KELL, csak váltogatod a negatív és a semleges lelkiállapotokat. Ilyen módon soha nem leszel pozitív, boldog, energikus, hiszen egész életedben azt érzed, futsz valami után, ami minden alkalommal gyorsít, amikor utolérnéd. Rémálom, nem? Ismerős? Benne élsz? Szoktál ezen gondolkodni?
Nyilván nem csak materiális értékekről lehet szó. Az ember bármibe képes görcsösen belekapaszkodni. Egy lakhely, egy kapcsolat, egy rokon, egy munkahely, stb. A helyzet viszont itt is ugyanaz: az elengedés azonnali megnyugvást hoz, hogy végül a beteljesülés pozitív oldalra billentse a mérleget – de ha végig a hiány pótlásáért küzdesz, a csúcson is csak nullán állsz. Valójában mindkét esetben ugyanaz történik, mégis egészen más a végeredmény, az aktuális gondolkodásunktól függően.
„Ha boldog akarsz lenni.... LEGYÉL!” - olvastam nemrég egy hűtőmágnesen, és most beugrott ez a szöveg, jelezve, hogy pontosan ide illik. A módszer itt van előtted, már csak rajtad múlik, hogy akarsz-e boldogabb lenni, és hajlandó vagy-e megpróbálni kifüstölni az agyadból a számodra kártékony tanokat. Megértem, ha nem. Vannak kórosan elhízott emberek, akik pontosan tudják, hogy bármikor belehalhatnak az életmódjukba, mégsem képesek rávenni magukat a pozitív változásra. A módszer, a megoldás ott is adott, tisztában is vannak vele, hogy meg tudnák csinálni, mégis a kanapét és az olajban sült krumplit választják. Miért? Mert gyengék. Lusták. Vesztesek. Könnyebb panaszkodni, majd mártírhalált halni, mint felállni, és elengedni a megszokásokat, a kényelmet, a hamis biztonságot.
Valószínűleg te nem vagy vesztes. Kétlem, hogy bárki azok közül az emberek közül elolvasná idáig ezt a bejegyzést, így feltételezhető, hogy ha még itt vagy, nagyrészt egyetértesz a fentiekkel. Ennek természetesen örülök, és még jobban örülök akkor, ha nem értesz egyet, de beismered, hogy elindult benned egy gondolat, ami eddig ismeretlen, új utakra terelte az agyad. Nálam is így kezdődött, mindenkinél így kezdődik. Egészen addig hiszünk az aktuális világképünkben, amíg valaki fel nem vázol egy logikusabbat, egy valószínűbbet. A világkép, világhit váltása egyéni szinten is óriási stressz (amit végül egyre erősödő eufória vált fel), globális léptékben pedig történelmi korszakváltást is jelent, ahogy ezt őseink példáján már láthattuk. De nem lehet, hogy a világnak most pontosan erre lenne szüksége? Látva, tudva, hogy a vesztünkbe rohanunk, miközben a bolygót élhetetlen pokollá változtatjunk unokáink számára, nem lenne itt az ideje egy újabb globális változásnak? Az biztos, hogy egyre többen vagyunk, akik ezt szeretnénk, de sajnos nagyon sok a „kövér vesztes”, akikre a bolygó nem számíthat. Akik nem tudnak leszokni a „kell” nevű drogról, amit ugyanaz a mocskos dealer osztogat, akitől a médián keresztül a többi agytompító kábszert kapjuk. Odáig jutottunk, hogy ma már bármilyen értéktelen, egészségtelen szemetet el lehet adni megfelelő márkanévvel. Ételt, ruhát, hardvert, szoftvert, bútort, ékszert... A bűntudat pedig megvásárolható. Büszke, szabad, félelmetes farkasokból elhízott, láncon tartott, herélt házikutyák lettünk. Éljen a civilizáció!
Ja, és boldog Karácsonyt :)
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
