Talán nem is tudsz róla, de az utolsó szavaiddal elindítottál valamit. Látom, ahogy elgondolkodva, finoman bólogatva belekortyolsz a teádba, elégedetten, hogy a beszélgetés egyszerre tart meglepő és tanulságos irányba. Nekem ismerős ez a helyzet, és már jó ideje megtanultam figyelni minden apró, elsőre jelentéktelennek tűnő részletre. Amit épp most mondtál, az holnap valami egészen más formában fog újjászületni, talán már tudom is, mit építek belőle.
A mosolyok egyre gyakrabban, és egyre őszintébben jönnek az arcomra. Szeretem ezt a helyzetet, sőt, igénylem, hogy egy ilyen nő rá tudjon kapcsolódni a gondolatvilágomra, és hozzátegye a magáét. A tekintetedet fürkészem, hátha elkapok egy pillantást, amit egyszerűen nem volt időd leplezni. Nincs ebben semmi flört, még a szándékban sem, egyszerűen a lehető legtöbb szálon akarok kapcsolódni ahhoz, ami most benned buzog, hogy minden cseppjét elraboljam, és használjam, amikor szükségem lesz rá. Olyan rablás ez, amibe te is beleegyeztél, amikor először úgy döntöttél, hogy őszinte leszel velem, mert valamiért jó érzés elmondani amit gondolsz, és tudod, hogy ezzel valami izgalmas dolog részévé válhatsz. De az is lehet, hogy az egészről fogalmad sincs, ösztönből cselekszel, és hagyod, hogy azt csináljak a gondolataiddal, amit csak akarok. Számomra mindkét esetben ugyanaz a lényeg: alkotó erőt nyerek belőled-általad.
Ahogy egyszerre gyújtjuk meg a cigarettát, rákészülünk a következő fél perc merengős hallgatására. A füst ízlelgetése közben az épp befejezett mondatok belül lüktető visszhangját elemezgetjük, és titkon egymás gondolatait próbáljuk meg kitalálni. Én legalábbis ezt teszem, mindig ezt teszem, mielőtt végül rákérdezek, vagy egyszerűen közlöm a sajátomat. Szeretlek meglepni váratlan kérdésekkel, kijelentésekkel (vagy akár bókokkal) és már megfigyeltem, hogy ez neked is tetszik. Nyilván volt már dolgod épp elég kiszámítható, sablonos emberrel, ezért értékeled a kihívást, a spontán helyzeteket. Igyekszem megtornáztatni az agyad, próbállak olyan szituációkba lökdösni, amire nem készülhettél fel. Látom a meglepett, izgatott csillogást a szemedben. Egy jókora slukk mögé menekülsz, kicsit tovább tartod lent, hogy időt nyerj, és ne kövesd el azt a hibát, hogy kimutatod pillanatnyi zavarodat. Magamban jól szórakozok, tetszik, hogy ilyen egyszerűen sarokba tudlak szorítani, de ebben nincs semmi rosszindulat. Az erődet teszem próbára, kíváncsi vagyok, hogyan reagálsz olyan helyzetben, amihez nem vagy hozzászokva. Hogy is lennél, hiszen egész eddigi életedben nyeregben voltál ehhez hasonló helyzetekben, és most egyszerre minden női furfangodat fel kell ébresztened, hogy fenntartsd az eddig mutatott képet. Úgy döntök, hogy nem leszek túl gonosz, én is beleszívok a cigibe, jelezve, hogy tied a pálya. Ennyi idő elég is volt neked, nőiességed minden fényével oldod meg a helyzetet, hatalmas erőt adva ezzel nekem. Igen, te vagy az, neked akarok – és fogok – alkotni.
Nem tudom, mennyi ideje nézem, ahogy táncolsz. Fél óra, másfél óra... Nem érdekel. Az egyetlen ember vagy az előttem hullámzó tömegben, akin őszinte átszellemülést érzek, és az egyetlen nő, aki nem megtanulta használni a testét, hanem beleszületett a tökéletes „eszközbe” egy tökéletes mozgáskúltúrával – az elméd, a tested és a zene kristálytiszta egységben van. Természeti csodának tartalak. Olyan ritkán látni ilyet, mint tigrist vadászat közben, és én egy pillanatra sem bírom levenni rólad a szemem. Azon gondolkodom, tudsz-e róla, hogy figyellek, egyáltalán tudsz-e róla, hogy a világon vagyok, és ezen az éjszakán ugyanabban a klubban kötöttünk ki. Ahogy elnézlek, valószínűleg senkiről nem tudsz magad körül. Csukott szemmel mozogsz, teljesen egybeolvadva a ritmussal, és én elképzelem, ahogy az én zenémre táncolsz. Vajon képes lennék eltalálni az ízlésedet? Ráéreznél a hangulatra, a rezgésre, amit én közvetítek a hangok által? Talán, ha direkt neked írom a zenét, ha végig a táncodat látom magam előtt... De sajnos nem ismerlek, és ha erre gondolok, hirtelen nagyon esélytelennek látom a dolgot. Szabadulni viszont nem tudok. Sem a látványtól, sem a gondolattól, a vágytól, hogy neked akarok zenélni. Hinni akarom, hogy a bennem életre kelő ritmusok ugyanígy megmozgatnák ezt a gyönyörű testet. Nem is kéne több. Ugyanúgy nem érdekelne senki más, mint ahogy téged sem érdekel senki itt és most. Már hallom is az első hangokat...
Fura, hogy sosem találkoztunk, nem fogtunk kezet, nem éreztük egymás szagát, de még egymás hangját sem hallottuk. Kapcsolatunk hónapok-évek óta az internetre korlátozódik, mégis mindketten tudjuk, hogy van valami köztünk, ami még ilyen körülmények között is fenntart egy folyamatos érdeklődést. Gyakran eszembejutsz akkor is, ha már hosszú ideje nem beszélgettünk (ha beszélgetésnek hívhatjuk a gépelt sorok ide-oda küldözgetését), és nyilvánvaló számomra, hogy ez kölcsönös. Minden alkalommal szerepek mögé bújunk, legalábbis én ezt teszem, és magamból kiindulva rólad is ezt feltételezem. Nincs ebben semmi kifogásolható, hisz a világhálón zajló életbe való becsatlakozásnak egyik alapfeltétele az álarc viselete. Hogy aztán kinek mutatod meg az arcod, az már a te dolgod, de legtöbben soha nem veszik le a maszkot, mert nem találnak senkit, aki megérdemelné a valóságot. Mi mégis ledobtuk az első mondatok után, de továbbra is úgy tettünk, mintha még rajtunk lenne. Persze mindketten tudtuk, mi a helyzet, de jó volt játszani egymással, élvezni a tettetett meglepődéseket, várva a pillanatot, amikor a másik megtörik, és beismeri, hogy nyitva a kapu az első perctől. A tény, hogy elértünk egymásnál valamit, amire igen kevesen képesek, rögtön feltölt energiával, és már nem is tudnám visszafogni az alkotni vágyó művész-szellemet, azonnal munkához látok. Felváltva kérdezek felszínes, szórakoztató, és váratlanul mélyre markoló dolgokat. Néha hagyom, hogy te vezess, aztán kérdés nélkül átveszem az irányítást, élvezve meglepett pislogásodat, amit ugyan csak elképzelek, de még így is éppen elég valós élmény ahhoz, hogy ötleteket és lendületet adjon. Minél jobban megismerlek, annál biztosabban tudom, mit kell alkotnom ahhoz, hogy olyasmivel ajándékozzalak meg, amit életed során valószínűleg soha senkitől nem fogsz többé megkapni. Talán sosem lesz alkalmam megköszönni, mert váratlanul eltűnsz végleg, ahogy előtted már oly sokan - mintha hirtelen megbánnák, hogy túl sokat mutattak – de talán te is pontosan tudod, milyen sokat adtál, és milyen sokat jelentesz nekem.
Nincs még egy ilyen, mint te – és neked nem lesz több olyan, mint én.
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
