Rohadt egy dolog a félelem, főleg, mert mindenáron titkolni próbálja saját létezését. Más érzéseknek álcázva szokott leggyakrabban feltűnni. Jobb esetben csak érdektelenség, közöny, kétkedés, de ha nincs ilyen szerencsénk, agresszió, gyűlölet, vagy tagadás. Tulajdonképpen, ha saját arcát mutatva jelenik meg, akkor járunk a legjobban, bár ebben az esetben is fennáll a veszélye, hogy felerősödik, és rettegéssé duzzad, ami gyorsan és könnyedén tönkrevágja az életünket. Betársul mellé egy kis stressz, és közösen hónapok leforgása alatt testileg-lelkileg lenulláznak egy korábban egészséges embert, aminek a vége halál. Csak így egyszerűen.
A félelem megelőzése és utólagos kezelése egyaránt az okok felismerésével kezdődik. Nem is az a fontos, mitől félsz, hanem az, hogy a különböző félelmeidben mik a közös vonások. Ha még soha nem gondolkodtál el ezen, segíthetek. A kulcsszó az „ISMERETLEN”. Félni gyakorlatilag csak attól lehet, amit nem ismerünk. Gondolj bele: aki fél a kutyáktól, az valószínűleg soha nem tartott kutyát. Aki nem tartott kutyát, az nem ismeri a kutyákat, és minden, amit tud róluk, másodkézből származik, többnyire a médiából. A különböző hírműsorokban, magazinokban a legnépszerűbb hírek a kutyákkal kapcsolatban a nagy ritkán előforduló támadások, így a kutyákat nem ismerő emberekben egységesen egy negatív, félelmetes kép alakul ki erről az állatról. Az igazság az, hogy az emberre még a mosógépek vagy a bárhol megvásárolható gyógyszerek is sokkal veszélyesebbek, de ha a legfélelmetesebb ellenséget keressük, az maga az ember. Mégsem látni soha az utcán, lépcsőházban kisgyermekes anyukákat pánikolni, ha idegen embert látnak, ezzel szemben egy 10 kilós kutya látványa gyakran rettegést kelt bennük, ami lássuk be, nevetséges. Egymilliószor nagyobb az esélye, hogy neki, vagy gyermekének egy ember fog ártani, mint egy kutya, vagy bármilyen állat. Viszont az embert ismerik, így nem félnek tőle, a kutya viszont igen félelmetes azok számára, akiknek csak elképzelései vannak róla. Szomorú...
Talán napjainkban a félelem-népszerűségi listát a jövő vezeti. Bár ezt egyikünk sem ismeri, sokan közülünk mégis hajlamosak félni tőle. Az ismeretlen (és megismerhetetlen) jövőtől való félelem ráadásul nem egyedül „dolgozik”, mivel ha sikerül megfelelő emberre akadnia, csatlakozik hozzá az aggodalom is, és kettőjük szerelemgyereke lesz a tömeggyilkos stressz. Én inkább nem látnám vendégül ezt a családot a lelkemben és az elmémben, de sajnos rengeteg ember még azelőtt összefut velük, hogy eleget tudna róluk. Lehet, hogy ez is csak a természetes szelekció része, és a gyengék elhullanak, de lehet, hogy egyszerűen csak egy sunyi járvány, amivel egyre nehezebben birkózik meg az emberiség. A jövőtől félni duplán veszélyes, hiszen talán ez az egyetlen olyan félelem, aminek tárgyát nem ismerhetjük meg, így nem szüntethetjük meg az okát. Ehhez már komoly fegyverzetre van szükség, amit csak a HIT arzenáljában találunk meg. Nem feltétlenül a vallásos hitre gondolok, hiszen a tudományba vetett hit is segíthet megbarátkozni az ismeretlennel, ha kicsit kiszámíthatóvá tudjuk formálni. A sorsban hinni is hálás állapot, mivel azonnal és örökre eltünteti a jövő eseményeihez kapcsolódó felelősséget, és még bőven van miből választani most, a filizófia korában. Egyvalamit viszont biztosan megállapíthatunk: aki a jövőtől fél, abban semmilyen hit nem él.
Szintén nagyon érdekes belegondolni a hosszú ideje pusztító rasszizmus és nacionalizmus elsődleges okaiba. Én megtettem, és ezesetben is feltűnt, hogy egyszerre van jelen a kellő ismeretek hiánya és az ebből fakadó félelem (valamint többnyire egy nagy adag zárkózottság, és egyéb jellegű frusztráció). Jellemzően a gazdag kertvárosok lakói rettegnek a cigányoktól, az egész életüket jómódú fehér emberek között töltők utálják a feketéket, és hadd ne menjek bele, hogy kik zsidóznak és sárgáznak, de könnyen kitalálható. Amikor idegen embereket valaki valamilyen okból egy valós vagy képzelt csoportba tömörít, könnyen megteremthet egy, bizonyos körök számára ismeretlen jelenséget (ami nem feltétlenül létezik). A jelenség ismeretlenségéből kifolyólag tetszőleges negatív, ijesztő, ellenséges jellemzőkkel ruházható fel, ami nagy valószínűséggel elülteti a félelem magvait az erre hajlamos emberek elméjében. A félelem aztán álcázza magát, gyűlölet lehet belőle, mert az mégiscsak jobban magyarázható, és kényelmesebb beismerni, mint a félelem tényét. Visszaugorva a kutyás példára: a „nem ismerem a kutyákat” gondolat sajnos „nem szeretem a kutyákat” lesz, mire kimondják, hiszen valamit nem szeretni szívünk joga, de valamit nem ismerni úgy hangzik, mintha hiányosság lenne. A jó öreg önigazolás... Olyan nincs, hogy velünk van baj!
A különböző fóbiákat szerintem szükségtelen részletezni, azok is mind olyan dologra koncentrálnak, ami akkor jó, ha távol van – és ami távol van, azt nem lehet megismerni. Nem véletlen, hogy a fóbiák gyógymódja pontosan a tárgyhoz való közelkerülés, a megismerésen át az érintésig (ha lehetséges). Abraham Lincoln állítólag egyszer azt mondta: „Nem szeretem ezt az embert. Jobban meg kell ismernem...”. Amikor először olvastam az idézetet, azonnal visszatekintettem a múltamra, és több olyan történet is beugrott, ami ezt a gondolkodást igazolja. Nem állítom, hogy akit megismerünk, azt szeretni fogjuk, de a megismerés az előrevetített negatív érzések jó részét kiveszi a képletből, köztük az esetleges félelmet is. Gondolj csak bele, mennyivel félelmetesebb volt a főnököd, még mielőtt az első céges karácsonyi bulin egy asztalhoz nem kerültetek. Ez ilyen egyszerű, csak nem biztos, hogy elég kényelmes mindenkinek.
Te mitől félsz? Fogadni mernék, hogy olyan dolgoktól, amiket nem volt alkalmad elég közelről megismerni. Félsz a madaraktól, mert gyerekkorodban megcsípett egy papagáj? Azon kívül, hogy nagyot tudnak csípni, mit tudsz róluk? Ismered az érzést, amikor barátkozva szállnak a kezedre, és nagyon óvatosan csipkedik ki az ujjaid közül a magokat? Ha ismernéd, nem félnél tőle. És neked mi a „papagájod”? Téged mi csípett meg magatehetetlen gyermekkorodban? Esetleg olyasmi, amiről olyan sok rosszat meséltek a rokonok, hogy már eleve nem volt kedved közelebbről megnézni? Valami, amit még csak a tévében láttál, de ott soha semmi jót nem mondtak róla? Netalán egy valamiben fölötted álló társadalmi réteg, aminek egy tagja sem ismerősöd, fogalmad sincs az életükről, de mégis olyan jól „ismered” a bulvársajtó lapjairól? Egy állatfaj? Egy jóslat? Egy betegség? A halál? Ugyanmár, hisz az maga a jövő: mindenkire vár, mindenkire másképp vár, és senki nem tudhat róla semmit. A hit viszont a halálfélelmet is kiűzi az életedből, ezt garantálom.
Egy kanyarral most eltérnék az „ébredés” téma felé, mert azt hiszem, találtam egy kapcsolódási pontot. A félelem és a média szappanoperája. Először fel sem tűnt, aztán furcsa volt, később gyanúsan furcsa, majd furcsán gyanús, de mára nem maradtak kétségek: a média egyik fő célja különböző félelmeket táplálni a társadalomba. Miért tenne ilyet a média? Mert olyanok kezében van, akik az emberek nagy tömegeinek irányításával nyernek hasznot. És miért jó, ha a nép fél? Mert akkor teljes kontroll alatt lehet tartani. Az én gyerekkoromban, ami azért nem volt olyan régen, még rendszeresen az utcán voltunk sötétedés után, télen-nyáron, és nem csak mi, gyerekek, de a felnőttek élete is odakint zajlott. Ettek, ittak, sétáltak, cigiztek, játszottak. És közben beszélgettek. Akármiről, akár olyan dolgokról is, amelyek a fent említett hatalmaknak nem tettek jót. És a fent említett hatalmak is félnek ám valamitől: igen, jól gondolod, attól, amiről nem is tudnak, amit nem ismernek eléggé. Úgyhogy az emberiség kapott egy internet nevű játékszert, és az esti híradók ezzel nagyjából egy időben elkezdték szórni a mocskot. Megszerkesztett, eltúlzott, vagy egyszerűen nem létező dolgokról számoltak be, amelyek szépen apránként olyan képet festettek a lakáson kívüli világról, ahol nem jó tartózkodni. Különböző vírusokat, járványokat találtak ki, amelyek a tévék képernyőjén kívül soha sehol nem léteztek. Az egy városban élő rasszokat néhány rafináltan összevágott felvétellel egymásnak ugrasztották, és azóta a szülők nem engedik ki játszani a gyerekeket. Legyen csak otthon a család, maximális agykapacitással rákapcsolódva a tévére és az internetre. Ha valami csúnyaságról akarsz beszélni az ismerőseiddel, már kényelmesen megteheted, csak kicsit pötyögni kell, nagy dolog... De közben minden betű, amit elküldesz, ismeretlen számítógépeken köt ki, és szükség esetén azonnal felhasználható lesz ellened. Az internet amúgy kezet foghat a mobilkommunikációval, mert egyrészt nagyjából egyidőben „törtek be” (ami nyilván nem véletlen), másrészt ugyanazt a célt szolgálják: kényelmet, egyszerűséget biztosítanak cserébe azért, hogy lemondasz a privátszférád privát jellegéről. Marad egy üres szférád, nem beszélhetsz telefonon semmiről, és még a pontos földrajzi helyzeted sem titok többé. Ha nem a telefonod árul el, akkor a térfigyelő rendszerek, amik állítólag azért lettek felszerelve, hogy javítsák a közbiztonságot, de ugye azt nem lehet megoldani, hogy csak a bűnözőket lássák, így hát bele kell törődni, hogy téged is és engem is rögzítenek az utcán sétálva vagy autózva, ha tetszik, ha nem. Már mikrofonokat is használnak, úgyhogy egyszerre tudják felvenni az utcán bonyolított telefonbeszélgetésedet a szolgáltatónál és a rendőrségen. Remek! Aztán este otthon egyenesen beépülsz a rendszerbe, amikor netezés közben még az esti híreket is meghallgatod, csak hogy megtudd, mitől kell rettegned másnap...
Most, hogy így leírtam, azt hiszem, én ettől félek leginkább. Egy olyan világtól, ahol az emberek minden gondolata egy világító dobozon át érkezik „fentről”, a véleményüket nem oszthatják meg másokkal, és félnek a saját szomszédaiktól, mert volt egy műsor a tévében, amiben valaki megölte a szomszédját... A kutyáját is ráküldte, úgyhogy holnaptól minden kutya emberevőnek tekintendő. És minden szomszéd gyilkos.
Na, talán ennyi is elég volt ezen a vonalon. Ezzel persze nem az a célom, hogy félelmet ébresszek másokban a bizonyos „ismeretlen hatalmakkal” szemben. Ha léteznek ezek a körök, az első sorban várom a lehetőséget, hogy megtudjak róluk valamit, hogy megismerjem őket, és másoknak is elmondjam, mit tapasztaltam. De addig még sok arachnofóbiás jut el a madárpók-simogatásig, remélhetőleg.
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
