Az az igazság, hogy ez senkit sem érdekel. Na persze a senki apró túlzás, de ha az átlag népességet vesszük, kijelenthetjük, hogy az emberek 99%-a inkább tudatosan a valótlan, de szebb kép felé fordul, mint hogy szembesülnie kelljen a ronda valósággal. Az esetek nagy részében ez ártalmatlan, hiszen semmi rossz nem származik abból, ha mesét olvasunk, vagy művészek alkotásait élvezzük mondjuk egy szeméttelepen tett séta helyett. A gondok akkor kezdődnek, amikor az úgynevezett igazság nem felel meg az elvárásainknak. A nők pl. naponta többször pozitív visszajelzéseket igényelnek a megjelenésükkel kapcsolatban, hogy jól érezzék magukat, és még akkor is erre vágynak, ha közben tudják, hogy ez nem igaz, csak a társadalom által jól idomított emberek előregyártott műbókjait gyűjtik be. Jaj annak, aki az igazat mondja, ha mondjuk kicsit közönségesre sikerült a smink, vagy tagadhatatlanul visszataszító az az anyajegy az arcon...
Természetesen a férfiak sem különbek. Életünk során mind összegyűjtjük a legjobb véleményeket magunkról, és ez alapján festünk egy képet, amit dédelgetünk, amíg csak lehet. De tudván, hogy a „szép munka”, a „jól nézel ki” vagy a „biztosan sikerülni fog” esetleg nem több, mint üres gesztus, romlik a közérzetünk. Hogyan reagálunk erre? Figyelmen kívül hagyjuk ezt a lehetőséget, és az összes olyan információt, ami ezt erősíti. Maradunk a pozitív képnél, és tovább foltozgatjuk valós és nem valós bókokkal, dícséretekkel, sikerélményekkel. Legtöbben haláluk pillanatáig ezt teszik.
Persze a valóság eleve trükkös dolog. Az alapján, amit eddig megtudtunk az agyunk működéséről, elmondhatjuk, hogy a valóság nem más, mint a külvilág ingereinek érzékelésekor létrejött „kép” az agyban – tehát eleve ott kezdődik, hogy szubjektív. Nem tudhatjuk, hogy mások a piros színt ugyanúgy látják-e, mint mi, és nem is fog soha kiderülni, ha nem így van, hiszen akármilyen is az agyban létrejött megfelelője, a megnevezése általános, és erre építve alakítjuk ki a saját színskálánkat. A hanggal is ez a helyzet. A levegő hullámait a dobhártyán keresztül elektromos ingerekké alakítjuk, amit az agy a saját kedve szerint tesz értelmezhetővé, de hogy odabent ez konkrétan hogyan hangzik, nem tudhatjuk. Logikusnak tűnik persze az az elmélet, miszerint minden agy ugyanazt a „kulcsot” használja az érzékelt információk kódolásához, és a végeredmény értelmezhető formába való rendezéséhez, de amíg nem zárható ki az ellenkezője, addig mindkét verzió „igazságát” vizsgálnunk kell (a köztes lehetőségekkel együtt). Tegyük fel tehát, hogy nincs általános kulcs, és az ember agyműködése – és ezáltal az agyban megteremtett világkép – aszerint alakul, hogy milyen ingerekkel és feladatokkal találkozott a múltban. Ez is logikus, plusz lényegében bizonyított jelenség, tehát elfogadható. Nem is kell tovább mennünk, mert ha ezt elfogadjuk, megérthetjük, hogy ahány agy, annyi valóság, és annyi igazság (a lélek szerepét jelen esetben terjedelmi okokból mellőzném, de mindenki bátran szője bele a gondolatfonalba). Nincs értelme azon vitatkozni, melyik zene jobb, mert közös „kulcs” híján közös értékrend, közös ízlés sincs (legfeljebb közönséges...). És nincs olyan sem, hogy közös valóság. Honnan is tudhatnánk, mi vesz minket körül, amikor érzékszerveink csak az általunk gépek segítségével felfedezett hullámok és sugárzások nevetséges töredékét képesek érzékelni? Belegondoltál már, hogy milyen gyengécske elképzelésed van a valóságról? Képzeld csak el, hogy egy idegen helyen, becsukott szemmel, bedugott füllel, csak tapintást használva térképezed fel a szobát, amiben vagy! Aztán az összes ismerősöd megteszi ugyanezt, majd lehetőséget kaptok, hogy megvitassátok, ki milyennek „látta” a szobát a kísérlet során. Tíz ember tízféle szobát írna le. Bent lévő tárgyak nagy részét egyik sem találja meg, vagy ismeri fel, olyan tárgy meg alig akad, amelyik mind a tíz embernél részévé válik a leírásnak. A plafonról nyilván senkinek lesz elképzelése, a falakig pedig csak páran mentek el. Lesznek dolgok, amikben a többség egyetért, pl. azzal, hogy a padló kövezett, vagy hogy középen egy íróasztal áll, de a falon lógó képkeretek számát esetleg csak egy ember fogja a ismerni, kilencen még a létezésükről sem szereznek tudomást. A képkeretes ember azonban nem tudja, hogy az egyik fal tövében papucsok sorakoztak, így az nem válik részévé az ő valóságának. Vita lesz a vége? Biztosan. Lesz értelme? Nem sok.
A képzeletbeli kísérlet eredménye is azt mutatja, a különböző tudások, hitek, meggyőződések összekombinálása lendítené az emberiséget legközelebb a nagy igazsághoz, de nagyon úgy tűnik, hogy ennek épp az ellenkezőjét tesszük. Ahelyett, hogy sóvárogva várnánk az embert, aki egész másképp látja a dolgokat mint mi, hogy új információkhoz juttassuk egymást, inkább üldözzük a másként gondolkodókat, és igyekszünk olyan emberekkel körülvenni magunkat, akik ugyanazt látják és gondolják, amit mi. Ahogy kezdtem: az igazság senkit sem érdekel. Ha nem így lenne, már nem itt tartanánk. De az ember szereti a kényelmet, márpedig a kényelem soha nem az igazság oldalán áll. Minél többet látunk belőle, annál gyorsabban illan el a kényelmes, biztonságos, jól megtervezett és uralt jövőnk látomása. Nem véletlen, hiszen elsősorban ez az, ami eltakarja előlünk a valóságot. Mintha egy mobil mozivászonnal az arcunk előtt sétálnánk, a fantáziánk filmjét figyelve. Nem könnyű így meglátni a közeledő buktatókat...
A film címe is elég egyértelmű: „Álom”. Akármilyen értelemben nézzük, helytálló. Az alvó ember elvan a saját elméjén belüli valósággal, néhány külső ingert is beleszerkesztve, de fogalma sincs róla, hogy ezen kívül van egy tágasabb világ is, ahol ő éppen „kikapcsolt” állapotban van. Az első lépés tehát az álom-vászon eldobása lenne, de már itt elakad a folyamat. Az emberek annyira szeretik a kis filmjüket az elképzelt jövőjükről, hogy egyszerűen nem akarják elveszíteni szem elől, úgyhogy csak menetelnek gyakorlatilag vakon, mint egy alvajáró, és a világ megismerése nélkül próbálnak boldogulni. És ezek az emberek fontos döntéseket hoznak, cégeket, országokat, egyházakat irányítanak...
Térjünk vissza egy pillanatra a kísérletre. Miután a tíz ember előadja a tíz eltérő leírását a szobáról, és értelmetlen vitába keverednek, felajánlák nekik, hogy vethetnek egy pillantást az ajtó mögé, de csak akkor, ha mindenki megszavazza. Külön-külön tehát senki nem juthat be, de ha képesek egységet alkotni, és közös érdeklődést tanúsítani, láthatják a teljes képet. Szerinted mennyi az esély erre? Ismerve az emberiséget, szerintem nulla. A döntő pillanatban mindenki tudná, érezné, hogy a felvázolt világképe nem áll túl stabil lábakon, és mivel a vita hevében már harciasan védte álláspontját, az egója nem tudná elviselni, ha kiderülne, hogy esetleg ő fogta fel a legkevesebbet mindenki közül. A kísérlet vége az lenne, hogy mindenki hazamegy anélkül, hogy megnézné a szobát, amiről ő halálig őrizne egy igen hiányos és torz képet az elméjében. Nincs szükség az igazságra az élethez, simán lehet nélküle élni. Lehetővé teszik ezt számunkra, hiszen teljes iparágak épültek a kamu-valóságra, ami kicsit szebb, kényelmesebb, mint az igazi, és amiért már megéri eladni az időnket, az életünket.
Mi a helyzet a hazugsággal? Hiszen, ha nincs egyetemes igazság (vagy van, de emberként nem kaptuk meg a kellő képességeket annak megismerésére), akkor hogy létezhetne hazugság? Jómagam számtalanszor találkoztam azzal az érdekes jelenséggel, hogy amikor a legjobb szándékkal az igazat mondom magamról valakinek, az illető kétkedik, vagy egyáltalán nem hiszi el, a hallottakat inkább hazugságnak cimkézi, és továbbra is az előzőleg felrajzolt képben hisz. Tehetek én bármit, amíg a másik ember számára valamiért kevésbé hihető verzióhoz ragaszkodom, minimum gyanús, legrosszabb esetben hazug maradok a szemében. Az utóbbi idők felismeréseinek köszönhetően egyre gyakrabban alkalmazom azt a megoldást, hogy végül „beismerem”, füllentettem, és az igazság pontosan az, amit az illető eredetileg gondolt/képzelt. Az eredmény látványos, és megdöbbentő. A „hazugság” beismerése után az emberek elégedetten konstatálják, hogy milyen jó emberismerők. „Tudtam én, engem nehéz átverni!” - szokták mondani, én meg nem tudom, hogy sírjak, vagy nevessek. Megpróbáltam őket „megetetni” az igazsággal, de ők előre eldöntötték, mi igaz, és mi nem, végül csak a megfelelő hazugság hozza el számukra a nyugalmat, megelégedést, és (ami igazán szürreális) az irántam táplált bizalmat.
Nos, a békénél nincs fontosabb dolog az életben, és ha csak ez kell hozzá, örömmel meg is adnám mindenkinek, aki igényli. A helyzet viszont nem ilyen egyszerű. Ezzel ugyanis nem lehet előre haladni. Ha mindig mindenki a kellemes meleg sarat kapja a kis dagonyájába, soha nem fog feltápászkodni, megtisztulni, és körülnézni a világban. Ez meglátásom szerint csakis pofonokkal érhető el. Természetesen nem fizikai értelemben vett pofonokra gondolok, hanem a sok kis képzelt, szubjektív valóságra mért csapásokra. Népszerű persze nem leszel, ha elkezdesz az ismerőseid körében „pofozkodni”, és hamar kiderül, kik azok, akiknek a dagonya biztonsága fontosabb a barátságnál és a tisztánlátásnál, de ha nem a mennyiségra, hanem a minőségre hajtunk, ennél jobb módszer nincs a szűrésre.
A döntés a tied, minden beszélgetésnél, minden ismerkedésnél, vagy minden vitában. Harsoghatod a saját igazságodat, vagy bólogathatsz a másokéra, egyik esetben sem leszel több, vagy kevesebb, hiszen a te agyad munkája pontosan annyit ér, mint bárki másé, és a te világod pontosan ugyanannyira igazi, mint az enyém. Egyszerűen bármit is mondasz, nem hazudhatsz, és ebből kifolyólag soha sem lehet igazad sem a saját világodon kívül. Ha megerősítesz valakiben egy elképzelést, ami neki valós, neked nem, akkor az ő szemszögéből az igazat mondtad, és ennél jobbat nem is tehettél volna. Megkapta, amit akart, hálás érte, mindenki nyugodtan hajthatja álomra a fejét a nap végén. Ha az igazadat tárod elé, ami számára jobban beilleszthető a világ rendszerébe hazugságként, talán elindítasz valamit, talán nem, de jó eséllyel megromlik egy emberi kapcsolatod.
Innentől kezdve egy izgalmas stratégiai játék az élet, ahol ügyesen kell fejlődni, és másokat fejleszteni, felismerve a helyzeteket aszerint, hogy mikor, kinek, mit kell vagy nem kell elárulni. Erről azok a szerzetesek, remeték jutnak eszembe, akik zseniális intelligenciával meghozzák a döntést: némán élik le hátralévő életüket, ezzel biztosítva azt, hogy soha senkinek ne befolyásolhassák az életét szavakkal, gondolatokkal. A tett önmagában mindent elárul, és a lehető legjobb példa annak, aki megérett egy ilyen szintű létezésre. A zen mentalitás lényege is erre mutat rá: a legtöbb, amit tehetsz a világért, az, ha nem teszel semmit (csak létezel). A semmi tehát a legtöbb, az igazság pedig másik oldalról nézve hazugság. El lehet engedni a bűntudatot, meg lehet szabadulni az illem diktálta szabályoktól, és legfőképpen le lehet rombolni az önkritika falait – bármit mondasz, az a világ egy pontján (és talán csak egy távolabbi időpontban) a jót szolgálja. Igenis van jó a hazugságban (mint minden dologban), és ha nem csak a fekete oldalát vagyunk hajlandók látni, észrevehetjük, mennyi csoda történik olyan embereknek köszönhetően, akik valahol valakinek valamiért nem azt a verziót mondták el, amiben ők maguk hittek – elég volt, hogy valaki más hitt benne.
Zárásként megemlékeznék a médiáról, ami tulajdonképpen hivatalból nem mondhat igazat manapság, és azt javasolnám mindenkinek, akit eddig ez dühített, hogy nyugodjon meg, fogadja el a helyzetet, és jusson eszébe, hogy mindennek van egy napos oldala is az árnyékossal szemben. Aki készen áll rá, már látja is.
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
