Van pár mondat, ami elsőre beleég az ember tudatába, hogy a továbbiakban gyökeresen megváltoztassa a gondolkodásunkat, és segítsen azokban a percekben, amikor lehetetlennek tűnhet békés, boldog állapotot fenntartani.
„Örülj, ha esik az eső, mert ha nem örülsz, akkor is esik.” - tartja az ősi zen bölcsesség, és ha félretesszük a viccesnek szánt megjegyzéseket azok részéről, akik alapvetően szeretik az esőt, és a hasonlatot úgy értelmezzük, ahogy kell, már hálát is adhatunk a sorsnak, amiért ezt az okosságot belesodorta az életünkbe. A nagysága az egyszerűségében rejlik, mégis újra és újra meglep, hogy az „egyszerű” emberek mennyire képtelenek megérteni a lényegét. És nem csak azoknak magas, akik értelmileg kicsit pechesebb helyzetben vannak, de a kifejezetten okos emberek egy része sem tud vele mit kezdeni – az alvók. Ők ugyanis épp egy álomban élnek, aminek saját szabályai vannak, és a legfontosabb szabály, hogy az álmot minden körülmények között folytatni kell. A változás veszélyes, és minél idősebb valaki, annál veszélyesebb lehet hirtelen feleszmélni, és megbirkózni a ténnyel, hogy életünk jó részét olyan állapotban töltöttük, mint egy földben szunnyadó krumpli. Békés, természetes, és ártalmatlan állapot ez, bizonyos körök érdekeit tökéletesen kiszolgálja – de erről majd később. Egyelőre maradjunk a fenti bölcsesség személyes boldogságot szolgáló mondanivalójánál, hiszen minden lényeges változás itt kezdődik.
Adott egy helyzet (az esőtől az üzleti csődön át a magánéleti „katasztrófákig” bármi lehet), amelyet mi itt nyugaton úgy kezelünk, ahogy azt nekük az évek során megtanították. Dühöngünk, hisztizünk, szitkozódunk, küzdünk, vagy – ami még rosszabb – melankóliába, depresszióba zuhanunk, és egy igen sötét nézőpontba helyezzük magunkat. Kötelezőnek érezzük, hogy hibáztassunk valakit, bűnbakot keressünk, a frusztrációt gyűlöleltre konvertáljuk, vagy – ami még rosszabb – magunkat hibáztatjuk, és addig korbácsoljuk az önbecsülésünket, amíg apró darabok törnek le belőle, és a végén a tükörbe sem akarunk nézni, mert egy szánalmas vesztest látunk visszapislogni. Aztán ebben a helyzetben újabb problémák „találnak meg”, amikkel még kevésbé tudunk mit kezdeni, hiszen az előző miatt sikeresen legyengítettük magunkat, és – ami még rosszabb – a környezetünkben is súlyos károkat tettünk, így már más emberektől is kevesebb segítségre számíthatunk, hiszen ki segít szívesen egy olyannak, aki rosszindulatot fröcsögve duzzog a sarokban, ahelyett, hogy hálás tekintettel fogadná el a segítő szándékú karnyújtást?
Esik az eső (mellesleg per pillanat tényleg esik, azt hiszem, végleg beköszöntött az ősz), és mi rosszkedvűen bámulunk ki az ablakon. Nem szeretjük a hideget, a sötétséget, a kényelmetlenségeket okozó csapadékot, egyszóval olyan helyzetben vagyunk, amire zsigerből negatív érzelmek és gondolatok egész seregével reagálunk. El sem tudjuk képzelni, hogy ezt másképp is lehet, mert soha senki nem mutatott pozitív példát – legrosszabb esetben eddig a napig, hiszen olvasod, amit leírtam, így már nem hivatkozhatsz többé arra, hogy senki nem mutatta meg az erdőből kivezető utat.
Örülj, ha esik az eső! Légy boldog, és kész! Élvezd! Felejtsd el, hogy bármit is tehetsz ellene. Fogadd el, hogy nálad, nálam és mindenkinél sokkal hatalmasabb erők diktálják a feltételeket, és ahelyett, hogy Don Quijote-ként egész életedet egy megnyerhetetlen csatának áldozod, vedd észre, hogy életed minden pillanata egy ajándék, ami, ha nem tudsz neki örülni, kárbavész a kezeid között. Tényleg ezt akarod? A drága idő főállású pazarlója akarsz lenni? Ugye, hogy nem? Építhetsz kunyhót az eső ellen, kinyithatod az ernyődet, és még sorolhatnám az üres hasonlatokat, de teljesen mindegy, hány megoldás jut eszedbe, amíg ezek mind ellenségként kezelik az esőt. Állhatsz az ernyőd alatt vagy a gallyakból összetákolt kunyhódban vacoghatsz amíg el nem áll, de lásd be, ezzel az eredeti problémádat nem oldottad meg. Mert egyrészt továbbra is minden alkalommal bosszankodni fogsz, amikor beborul az ég, másrészt minden alkalommal jöhet a megoldásnak tartott (valójában annak nagyon gyenge) tevékenység, és ugyanott tartasz, ahol azelőtt: ha jön az eső, jön a bosszúság, és a kényszerű óvintézkedés (ami miatt megint bosszankodni fogsz, és elkezdődik az ördögi kör). Boldogabb leszel tőle?
Válasz helyett inkább a megoldás felé terelném a szót. Képzelj el egy másik történetet. Ez is ugyanúgy kezdődik, beborul az ég, majd potyogni kezdenek a hideg vízcseppek, de a folytatás ebben a sztoriban egészen más irányt vesz. Ebben a történetben a tudatod egy már korábban megnyitott kapuján át besétál a fejedbe egy gondolat, odabent elvégzi a dolgát, és megajándékozza valamivel a lelkedet: az elengedés képességével. Ez egy csodás állapot. A pillanat, amikor felismered, hogy a világon nincs jó és rossz, csak egyszerűen dolgok vannak, amik az egyéni megítélés által kapnak valamilyen cimkét. Amikor megérted, hogy az élet minden perce érték, és hogy a „tanítóink” hazudtak. Egyáltalán nem kell magad rosszul érezned valami miatt, amiről nem hogy nem tehetsz, de még csak közöd sincs hozzá. Engedd el a hamis tudatot, ami minden alkalommal előre tervezett, jól kiszámítható cselekvésre késztet, és fogadd el, hogy az eső esni fog, ha akarod, ha nem – de azt már senki nem tilthatja meg neked, hogy kiállj a felhők alá, és egy hatalmas, felszabadult mosollyal csak annyit mondj:
„Köszönöm!”
Hiszen sokmindenért lehetsz hálás, amikor odakint ázol. Életet kaptál, érzéseket kaptál, esélyt, lehetőséget kaptál, hogy életed minden percében boldog lehess – és ezek egyike sem a te érdemed, ez mind ajándék egy magasabb hatalomtól, amit a vallásos hívők Istennek, a tudomány hívei természetnek, a spirituális felfogású emberek Univerzumnak neveznek. Teljesen mindegy, minek nevezzük, minden bizonnyal ugyanarról a dologról van szó, az erőről, ami a világot egyben tartja, és történéseit irányítja, és amihez képest a mi kis egónk és akaratunk csak egy röpke szikra a történelem folyásában. Jelentéktelen vagyok, és te is az vagy, ha a teljes képet nézed. Milyen érzés? Rossz? Nem ezt mesélték eddig? Naná, hogy nem. Szenvedni, önmarcangolni, és harcolni tanítottak, megmutatták, hogyan lehetsz boldogtalan, és a boldogságot nehezen elérhető feltételekhez, legyőzendő (de valójában nem létező) ellenségekhez kötötték, hiszen így életed végéig motiválva leszel, hogy pihenés, és boldog élet helyett termelj némi hasznot a fölötted állóknak – és mindig lesz kéznél egy indok, amivel igazolhatod a boldogtalanságod. Azt mesélték, hogy csak akarni kell, és cselekedni, és mindent megkaphatsz, de körülnézve a világban, én úgy látom, minden „sikeres” emberre jut legalább ezer (de inkább tízezer) akaró, küzdő, szenvedő, aki valószínűleg soha életében nem fogja elérni, amit „akar”. Most akkor hogy is van ez?
Nem csoda, hogy ebben a tudatban élve frusztrálja az embert, amikor időről-időre szembesül a ténnyel, hogy semmit nem tehet az „eső” ellen. Döntéseket viszont mindig hozhatunk, úgyhogy ezesetben is két út vezet tovább – az egyik az, amire gondosan ráterelnek, a küzdelmes, frusztrációkkal teli, sehova sem vezető, „dolgos” út, a másik az, ami az elengedéssel kezdődik, és aminek során szépen lassan eltűnnek az életedből a negatív gondolatok és megnyilvánulások. Hiszen ha már élvezed a természet ajándékait, ha örülsz minden lélegzetvételnek, ha felfogod, hogy a létezésed önmagában egy csoda, és nem egy tárgy megvásárlásától és birtoklásának képzetétől lesz teljes, akkor lassan elfogynak az okok a szitkozódásra.
Igen ám, de a „tanítóink” felkészültek erre is. A tananyagban benne van (persze nem veszed észre), mit kell tenni, ha valaki fel akar ébreszteni, és másik utat akar mutatni. A belénk táplált program önvédelmi mechanizmussal is rendelkezik, így az új, eddig ismeretlen információk említésére azonnal reagál. Elengedést mondok, és te azt hallod: add fel! A reakció heves, és meggyőződéssel teli, pedig ha kicsit belegondolnál, felismernéd, hogy ezek nem a te gondolataid, csak rádragadtak az évtizedek alatt – tökéletes ellentétben az ébredés folyamán felbukkanó gondolatokkal, amik viszont egészen megjelenésük pillanatáig visszakövethetők a saját tudatod belső történelmében. Az elengedés nem feladás, és aki ragaszkodik ehhez az értelmezéshez, az bizony még nagyon mélyen alszik. A feladás egy negatív érzelem, a remény és az öröm képességének eldobása, egyenes út a depresszióba, onnan pedig a halálba. Az elengedés ezzel szemben az általam ismert legfelszabadítóbb érzés. Ha feladsz valamit, rosszkedvű vagy, elfogadod a negatív állapotot, amibe kerültél, és ennek tudatában éled tovább az életed. Ha elengedsz valamit, azonnal mosolyogni kezdesz, és olyan érzés járja át a tested, mintha egy hosszú percekig tartó fuldoklás után újra teleszívhatnád a tüdődet friss levegővel. Logikus, hogy ez történik, hiszen a frusztrációt az elérhetetlen dolgokhoz való görcsös ragaszkodás okozza, így abban a pillanatban, ahogy ettől megszabadulunk, a negatív lelkiállapot is megszűnik.
Még egy fontos különbség van a kettő között: a feladás egyben lemondás is, és a lemondás állapotában élve csak folytatódik a depresszió, míg az elengedés nem jár együtt a célok szem elől tévesztésével, csupán a saját, igen korlátozott hatalmunk alól az egész univerzumot irányító hatalom kezébe helyezi az irányítást. És itt rögtön újabb fontos és nagyon erős képesség kap erőre bennünk: a bizalom. Bízni valamiben vagy valakiben békét jelent, a bizalmatlanság pedig garantálja a boldogtalansághoz vezető rossz döntések egész sorát. Aki elenged, az bízik, és aki bízik, az nem adta fel, nem mondott le, de aki nem bízik, az nem hisz, és aki nem hisz, az alszik... Egy alvó ember pedig képtelen az ébren lévők között boldogulni, vagy bárkit boldoggá tenni. Vigyázzunk, kikhez kerülünk közel, mert komoly problémákkal kerülhetünk szembe, ha egy alvó ember öntudatlan alvajárását tudatos, felénk irányuló cselekedetnek nézzük.
Kanyarodjunk vissza az esős hasonlathoz, amit az idézett bölcsesség alkalmaz. Tényleg olyan nehéz meglátni MINDEN dolognak a jó oldalát? Vagy csak akarni kéne? Esetleg hozzászoktál ahhoz, hogy ha egy problémával szembesülve bömbölni kezdesz, akkor rohan valaki, hogy kicserélje a pelenkádat? Jómagam kellemesen elszórakozok, amikor a hirtelen lezúduló esőben azt látom, hogy körülöttem mindenki fejvesztve rohan, fogcsikorgatva kerülgeti a többi rohanó embert, hogy fedél alá érve „megoldja” a helyzetet, miközben én inkább lassítok a lépteimen, hogy teljesen átélhessem a csodát, azt, hogy élek, hogy élményeket gyűjtök, hogy minden szúrós esőcsepp egy kicsit hozzátesz a szellemi épülésemhez – és hálás vagyok a sorsomnak, hogy itt lehetek, szemben azokkal, akik már eltávoztak, és valószínűleg örömmel vállalnák az elázást, ha még egy napig élhetnének. Hiszen az életben rengeteg élményt szerzünk, és csak rajtunk múlik, hogy ezeket rosszul vagy jól éljük meg. Én úgy döntöttem, végzek a rossz gondolatokkal, nem hagyom, hogy a természet, és az emberi társadalom alapvető eseményei lerombolják a jókedvemet. Panaszkodhatnék, de az se nekem, se a panaszaimat hallgató embereknek nem tesz jót. Az eddig rossznak tartott dolgokból most tanulni próbálok, minden alkalmat megragadok, hogy a körülöttem élő, és szomorkodni, dühöngeni, gyűlölködni hajlamos emberekkel megismertessem a másik választható utat. Nekem is sok ember (vagy körülmény) okozott fájdalmat, rengeteg düh tombolt bennem fiatalabb koromban, de visszatekintve már csak a korábban említett szó jut eszembe ezekről: „köszönöm”.
Köszönöm, hogy mindezt átélhettem, és hogy mindezen dolgoknak hála, ma már örülök, ha esik, örülök, ha süt a Nap, ha fúj a szél, ha potyog a jég... Boldog vagyok, mert élek, és ennél többet nem akarhat senki.
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
